turcsan@turcsan.hu
"...az emberiség be van oltva az egyetemes szellemiség szérumával..."
1944. szeptember 24.
A Győr-Sopron megyei Szil községben születik
1957.
Családjával Szombathelyre költözik, ahol a helyi Derkovits Gyula Képzőművész Kör növendéke
1959 – 63.
A budapesti Képzőművészeti Gimnázium tanulója
1963 – 65.
A budapesti Képzőművészeti Főiskola előkészítő tagozatán folytatja tanulmányait
Mesterei: Blaski János és Sarkantyu Simon
1965 – 69.
A budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója, Fónyi Géza tanítványa
1971.
Ettől az évtől kezdve szabadfoglalkozású festőművész, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagja
1971 – 73.
Két ízben Derkovits ösztöndíjas
1972.
Ettől az évtől kezdődően kiállító művész
1978.
Ettől az évtől a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja
1986., 1987.
A párizsi Academie Internationale de Lutece két,egymást követő évben rendezett tárlatának résztvevője. Mindkét alkalommal ezüstéremmel jutalmazzák szereplését.
1988.
A párizsi Grand Palais-ban rendezett GRANDS ET EUNES D’AUJOURD ’HUI tárlaton a „Hommage a Uccello” című festményével vesz részt.
„Megszületésem napján törte át a Vörös Hadsereg a magyar államhatárt, s vált hadszíntérré az ország. Apai nagyszüleimet a Felvidékről űzték el szülőföldjükről a trianoni döntést követően. Génjeimben hozom apai nagyanyám habán vérvonalát. A habánok köztudottan tehetséges keramikusok és kézművesek voltak. Anyai részről nagyapám rendelkezett istenáldotta tehetséggel. Portrékat, tájképeket festett kedvtelésből, mert sajnos anyagi helyzetük nem engedte, hogy az akadémián folytathasson tanulmányokat. Ennyit a genetika által rám örökített, a festészet irányába való indulásomról.
Legkorábbi emlékeimet felidézve: még nem jártam iskolába, kedvelt játékaim közé tartozott, hogy színes üvegcserepeket gyűjtögettem, és ezeken keresztül, órákon át a színeket válogatva nézegettem a varázslat által megváltozott világot. 1956-ban tizenkét éves voltam. Telve lázadó, önmagamat kereső, a kamaszodókra jellemző indulatokkal, a történelem felragyogó üstökös jelenséget teremtett nyiladozó szellemem színpadára. Az eltiport forradalom tragikus utóélete rádöbbentett, hogy átszakíthatatlan korlátok között élek, hogy tetteimért vállalnom kell a következményeket, azokért magam is felelős vagyok, és hogy a képeken, kódolt formában elrejthetem az egyébként kimondani veszélyes következményekkel járó, őszinte véleményemet a világról. 1963-ban érettségiztem a budapesti Képzőművészeti Gimnázium Török Pál utcai épületében. 1965-69-ig a Képzőművészeti Főiskola festő szakán, Fónyi Géza osztályán gyarapítottam festőmesterségbeli tudásomat. Szerencsémre még Barcsay Jenő anatómiai leckéit is hallgathattam. Szeretettel és tisztelettel emlékezem rá oly sok év eltelte után is.
Tanulóéveim folyamán tudatosult bennem, hogy az emberiség be van oltva az egyetemes szellemiség szérumával, mely jó esetben uralja és irányítja tevékenységünket. A kiválasztottak tehetségüket kibontakoztatva az írás, költészet, a zene és a képzőművészetek területén: jobb irányba igyekezvén mozdítani az emberiséget, ily módon gyarapítják, gazdagítják kultúránkat. Paracelsust tudom idézni, aki a művészekről megállapítja hogy alkotókról lévén szó, ehhez járul még
„…az elszánt képzelőerő, a mágikus műveletek kezdete (…) Mivel az ember nem tökéletesen hinni vagy elképzelni valamit, az eredmény egy bizonytalan mű, mikor pedig bizonyos is lehetne”.
A művész, teremtő tevékenysége folytán ennek a bizonyosságnak igyekszik a közelébe kerülni, és jó esetben morzsákhoz jutni a megvalósítások során. Boldog vagyok, hogy életemet ennek a tudásnak a megszerzésére szentelhetem. Boldog vagyok, hogy tevékenységemet nem kísérték zajos sikerek, melyek megelégedésre késztethettek volna. Igyekeztem festői nyelvezetemet olyan módon alakítani, hogy kifejezésre juttathassam a rejtett tartalmakat is, melyekről sejtéseim vannak a tapasztalati világ kulisszái mögött.
Képeimen a síkok, vonalrendszerek kompozíciós szempontból azt a célt szolgálják, hogy a figyelmet a kép belső tartalmának megértése irányába tereljék. A síkok gyakran mértani formát öltenek, mert a felszín csak azért tűnik rendezettnek, hogy elrejtse az alatta lévő, gyötrő mélységeket. Célom, hogy festményeimmel reményt nyújtsak a befogadónak, s mindaddig, amíg ezt a vigasztaló érzést képeimmel nem tudom kiváltani, életművemet, célját tekintve tökéletlennek, beteljesületlennek tudom.
A XX. század gyermeke vagyok. A naptár szerint már a XXI. század éveit számláljuk, én magammal hurcolom a számomra még lezáratlan, megoldatlan múlt századi problémákat, feleletre váró kérdésfeltevéseket.
Pályakezdő éveimben megbélyegző jelzőnek számított, ha valaki, mint én is a ”kísérletező” kiszámíthatatlanok gyanújába keveredett, a másként gondolkodás, útkeresés bűnébe esett. A járatlan utakra tévedt kereső, kísérletező szellemi magatartás bűn a volt a hatalom képviselői szemében. Mostanra örülök, hogy idestova 70 évesen még mindig pályakezdőnek érezhetem magam, és az önmagamra találás buktatókkal teli útját járom alkotó mindennapjaimban. Az az érzés életet, hogy képes vagyok még napról napra megújulni, nem esem a szellemi bezárkózás csapdájába, talán sikerül elkerülnöm az önismétlés megbocsáthatatlan bűnét. Alkotóként szeretné rácáfolni arra a napjainkban ránk kényszerített közhiedelemre, melyet a lépten-nyomon körülöttünk harsogó szócsövek hirdetnek, hogy tudniillik lealacsonyodott, értékét vesztett, anyagiassá lett kultúrában élünk. Alacsony nívójú, lezüllesztett, értéken aluli szinten kényszerítik ránk a valaha magasabb rendűnek tudott művészeteket az irodalom, a zene és a képzőművészetek területén. Hinni szeretném, hogy a szakralitás ösvényéről letérített egyetemes művészet újra visszatalál arra az útra, melyen évezredeken át irányt mutatott a folyton változó korok embere számára. A születő művek az esztétikai örömszerzés mellett értelmező, vigasztaló szerepet is kell, hogy betöltsenek. Egyfajta küldetés a művész feladatának beteljesítése: örülök, hogy részese lehetek képeim révén az álmok megvalósulásának.
Hetven év: 1944-től 2014-ig hetven év telt el, eddigi életem években számolva ennyi. Sportnyelven szólván, a hetvenedik menet. Képzeletben ülök a szorító sarkában és várom a bírói döntést. Frissnek érzem magam. Most már, tapasztalatból, azt is tudom, hogy a lélek megőrzi gyermeki frissességét, csak a test állapota jelzi a múló éveket. Abban reménykedem, hogy végül bölcsebbé válok, és ezzel arányosan képeimen is tükröződik majd a leegyszerűsödött csak általam megvalósításra váró festői igazság kifejeződése, melyre életemet áldoztam”.
Önállói kiállításai:
1972. • Hódmezővásárhely, Medgyessy Ferenc Terem
1975. • Budapest, Stúdió Galéria
1976. • Budapest ,Újpesti Mini Galéria, • Budapest, Újpalotai Lila Iskola
1977. • Kiskunhalas, Semmelweis Kórház
1978. • Budapest, Dózsa György Művelődési Ház, • Hajdúdorog, Művelődési Ház
1992. • Debrecen, Műgyűjtők Egyesülete (Benyó Ildikó festőművésszel)
1994. • Budapest, Stefánia Galéria, • Budapest, Csepel Galéria
1995. • Budapest, Zuglói Gyermekház
1996. • Budapest, Újlipótvárosi Klubgaléria
1997. • Szeged, Móra Ferenc Múzeum Képtára, • Budapest, Stefánia Galéria
1999. • Veszprém, Városi Művelődési Központ
2000. • Budapest, Óbudai Művelődési Központ
2001. • Sopron, Hajnóczy Ház (életmű tárlat)
2002. • Hajdúszoboszló, Kovács Máté Városi Művelődési Központ
2003. • Budapest, Magyar Újságírók Szövetségének Székháza (kamara-tárlat)
2004. • Budapest, Körmendi Galéria
